Akkor kezdtem nem az olvasásra koncentrálni, mikor bejött az a paradicsomszag, mind felfigyeltünk rá, én VP meg az öcsém Bepa, mert a régi-új helyen vagyok. Amit úgy szoktak hívni otthon, ahol jó sok évet lehúztam, és ahol már olyan fura, a helyen ahol paradicsomszagról képes lennék írni egy egész hosszú bejegyzést. Annyira üresen élem meg ezt a felesleges alföldi kisvárost, akárki akármit mond ennek a városnak falu-mentalitása van.

De nem is erről akartam írni, még nem, ha már ez egy Web-napló akkor megpróbálok tartani valami kronológiát. A remete napok után Este megjött VP, meg akkor én is smoohty -nak hívom most már VP huga lányt. Előtten nem tudom mit csináltam, a hosszú bejegyzésem kész volt, nem csináltam hasznost, de talán még haszontalant se, fogalmam sincs hogy tudtam annyi semmit cinálni. A lényeg mint már írtam hogy megjöttek, szerencsére, pozitív élményekkel sikerült magukat teletömködni, amit ők próbáltak, nem tukmálósan szépen nyugodtan -meg kúrva fáradtan, és éhesen megosztani velem. Nem igazán voltam vevő rá mufurc vagyok, főleg ha gyorsan kell aklimatizálódnom bárkinek a társaságához, úgy hogy aznap csak egy 100g os pudingot ettem, ropival, amúgy lett volna pénzem kajára, meg otthon is volt, de ha az ember semmit csinál akkor csinálja rendesen! Nem fogok színt vinni tán a napba, kulináris kéjjelgéssel. Pizzarendelés után, tehát egyre többet tudhattam meg a Szlovén élményekről, kicsit fura volt az Echo effektus, szóval először Vp, vagy a Húga mondott valamit, aztán valamelykőjük később megismételte, szinte szószerint, mégis ezt az egyet élveztem az égészben, mert feltűnt hogy VP nekem mesél, volt valmi különbség, nem tudom hangsúly tekintet vagy mi de ő nekem mondta, smoothy meg el mondta nekem is, mer csak nekem tudta el mondani. ezzel nincs is baj, meg azzal se hogy ezen időbe történt dolgokat már VP is megírta (csak nem teszi közzé).

most nincs kedvem két gondolatsort valahogy összekötni, de ezután történtek ezek:

Gyorsan összekaptuk a vackunk úgy tessék lássék módon. De. Ez az ürülék napja, a nagy Pesti ürülék napja volt. Mikor már majdnem szembántóan csilli -villi a padló, elönt minket a nagyváros mocska. Nincs olyan daráló ami azt a felesleget, mocskot, ami bennünk van, meg tudná semmisíteni. Tudva levő volt ez csak azt nem tudtuk mikor is szembesülünk vele. Pontosan ez az egyetlen értelme annak, hogy elhagyjuk Pestet, elhagyjuk a mocskot. Azért hogy az őrület, és a kiégett dorbézolások karikái a szemünk alatt megszűnjenek, vagy ha nem tűnnek el, legalább visszább húzódjanak.

Fájó fejjel indultam indultam a „két Siddhartasal” és dideregtem 30 ̊c -ban. Nem tudtam vágyom e az otthon szanatóriumot. De ez lehetett az egyetlen valós ok, a lakásom elhagyására. Na meg ott a szokásos pénzhiány, semmi sincs, megint VP -ből élek (lehet valamit nem jól csinálok?) A buszút nem mutat újat, csak elszállít azoktól a hegynek csúfolt dimb -domboktól amiket kezdek megszeretni. Jó hogy messziről nem látszik hogy nem is igazi hegyek már, csak házak, villák, panelek, parkolók, trafikok, amik között itt-ott még utat törnek maguknak a kövek meg a fák. VP -t se nyűgözik le a búzamezőtengerek, de bohókásan fényképezget, játssza a turistásdit. Az ülésen is lefényképezi a kedvemért a szövetszálak közt megbújó stilizált pinát. Ma már nincs olyan hogy polgárpukkasztás elveszítettük a lehetőséget ebbe a kibaszott nagy szabadságunkban. Pinák vannak a távolsági buszok üléshuzatán! (itt ez bővebben is kifelytettem de nem tetszik a megfoglalmazás, elég az hogy már az alattam lévő brutális generációtol is tartok, öreg vagyok na:p) 

Ha már ennyire mindent szabad, akkor én meg rejtőzködés mentesen tekertem az utolsó maradék szír -szárból (Ha Bull Howard szívhatott 57 -ben **** éttermekben én mér ne tekerhetnék?). Amit jó ötlet volt a benzinkutas pihenőnél el pippantani, a sör úgyis drága lett volna. Így nem csak őszintén örültem a szüleimnek (ha nem vagyok betépve is tudok nekik örülni) akiik jöttek a buszunk elé (nem volt kedvünk még 15 km -t stoppolni is hazáig) hanem kedélyesen fecsegtem is napszemüveg alá rejtett csíkszemmel. Ha haza jutok anyáék rendszeresen kitérnek a városban történt változásokra. Hol nyílt egy új panzió lelógó fokhagyma oszlopos verandával, szerintem meg úgy néz ki mintha lógó csupasz beton herék lennének. Szőrös pinák a buszokon, csupasz herék gangon, na akkor én meg felszeletelt, abortált magzatokat akarok a nem létező VW T1 -em hűtőrácsára! Vagy arról, hogy hol nyitottak a gomba mód szaporodó mini szupermarketek közül még egyet. Persze engem ez nem érdekel. Pont olyan mintha azt ecsetelném nekik hogy mennyi kosz ment a körmöm alá, vagy hogy mennyit nőtt a fanszőrzetem. Nem azért nyílt panzió hogy fejlődjön az infrastruktúra, hogy én rácsodálkozzam hogy szépülget szülővároskám, hanem azért hogyha oda téved valami eszement pénzt adjon. Amiből a tabi meg koton nélküli éjszakák kis emlékének, a panziós kölykének legyen Disney -s iskolatáskája majd hogyha már nem vitaminnal dúsított tápszerre kell a fizető pénze (szoptatni elavult módszer ma már) vagy ha gyereke nincs hát vesz 3% alkohol tartalmú olcsó sört majd belőle.

A jó öreg otthon sem katartikus élmény, nekem kell megköszönnöm húgomnak, hogy alhatok a volt szobámban, amiből gyerek szoba lett. Elképesztő butaságokat ontó tini újságok közt kell aludnom, a fejem fölött öcsém poszterei például egy épített trike mellett pózoló meztelen kurváról. Persze érthető van még itt 4 nevelt lurkó is, én meg februárban voltam utoljára itthon most meg július van. Mindig szerettek a szüleim engem meg a tesóim sőt nagyrészt még azokat is akik csak úgy ide keveredtek. Annyit még a ház dologról hogy anyám is várja már „a nagy kirepülést”! Jövőre öcsém kollégista lesz, aztán majd húgom is (aki idősebb) aki talán soha nem fog tőlük tudni igazán elszakadni. Félek hogyha ők elmennek örökre, majd nekem kell neki kennem a reggeli vajas kenyerét. Utána már csak a lakáskasszának, a jelzáloghitelnek, meg a nem is tudom milyen házra felvett kölcsönöknek kell még elfeledett rossz álmokká válniok. Majd ugyanúgy mint mi, ők is végre kifeszíthetik addigra több mint 40-50 éve gúzsba kötött szárnyikat (pont mi kötöttük rá azt a gúzst!)! Elrepülhetnek ketten délnek (akik élnek azok délnek mennek akik haldokolnak északnak).

Álmomban: barnára pácolt kis fából épített panziójuk van valami hegyekben. A nap félve odasüt anyu mentát szed a teába annak a kevés vendégnek, apu meg hintaszékben ül és fényesítgeti valamelyik régi karbidlámpáját/ócska karabinerét. Húgom meg keresi a hátsó szobában fejen állva az iwiw -en a nem létező barátait. De mindenki mosolygós.

Szerintem, szép 5-10 éves terv, ígérem azon leszek, hogy segítsem, vagy legalább ne hátráltassam. Jó lenne ha a pénzükből körém font fészket is elhagyhatnám, amihez még mindig ők tapasztják a sáros ezresek nagy részét. Azért is szeretném ezt, mert látom milyen trágyaszagú ganétóból halásszák ki azokat az ezreseket nekem, de erről később akarok csak írni.

Vissza az események láncolatához. Pont elég volt megenni az otthonízű levest meg ami utána volt (meg van az a kor amikor a nők legjobban főznek, még a szenilis nagymama kor előtt, de a fiatalságuk liliom lángú terveit már előtte el kell főzniük az el veszi az étel ízét). Este egyetlen otthoni cimborám megkérdeztem nincs e kedve velünk legurítani pár sört? -Mennyünk! 15 perc múlva a banyák boltjánál! – Hangzott a válasz. Ha otthon vagyok mindig agyonüt a csend, pedig szombat este volt. Ennél csak egy kedd délelőtti csend tud szomorúbb lenni, amikor tűz a nap, gőzöl a beton, egy város (nem falu) és sehol semmi. Üresek az utcák, a kocsmák, a postahivatal, még a házakból sem szűrődnek ki hangok. A csend mégsem megnyugtató nem az éjszakai meditálás, vagy egy eldugott kis kápolna csendje ez. Őrjítő a füleden beúszó céltalan csend, talán ezt utálom a legjobban az alföldön! A szombat este csak jobb ilyenkor vannak ugyan teljesen értelmetlen, de mégis csak hangok. A helyi menő csávók leültetett autóinak hangjai, akik céltalanul körbe-körbe mennek és újra meg újra felakadnak a kockakő fekvőrendőrökön, meg a zenegépek kiszűrődő dobozhangjai amik 50 Ft ért ontják a 90 -es évek zenei hulladékát mulatóssal keverve.

Han kitalálja hogy tegyünk úgy mint anno minden hétvégén (meg néha hétköznap) menjünk ki az egyik legtávolabbi kocsmába, a téglásba. Tényleg rég járhattunk ott, mert elnéztünk egy kereszteződést, és kerülővel mentünk. Itt-ott kiszűrődik az egyen Tesco filagóriák alatt tartott sörözések hangja. Ami viszont minket vár az a legőszintébb fohász örömét váltja ki belőlünk, hogy elkerülhettünk innen! Három melós nadrágos vénember támasztja a pultot, a középsőnek őszes hosszú haja van frufruval, feszül rajta a börjakó a dög melegben, a szemén meg olcsó napszemüveg a félhomályban. Hátul néhány 10-13 éves kölyök biliárdozik meg csocsózik. Ha már eddig eljöttünk iszunk egy sört. De még VP- is iszonyatos tempóban önti lefele, pedig olyan lassan szereti kortyolgatni, hogy a végére már csak szénsavmentes meleg lötty marad. Beszélgetni nem lehet, mert iszonyatos hangerővel kezdik bömböltetni a tuc-tuc alapú mulatós rappet. Bezzeg mikor tizenévesen részegen egymásra borulva G'n'R -t meg Metallicát énekeltünk azzal a legszebb melankolikus részegséggel intonálatlan hangon, akkor nekünk soha nem vették ilyen hangosra azt a szart!

Ajjj, most thervolint kell szabnom, majd ezt is elmesélem...

Kimenekültünk, megkönnyebbültünk. Han mesélt egy haverjáról ( akit lehet én is ismerek) aki táncol, és nagyon sok igényes középkori, barokk, meg még későbbi komolyzenét hallgat. Neki van egy emberi koponyája ( a temető mellett lakik, és mellékesnek csontokat ás ki az orvostanhalgatók megrendelésére) amibe beleönti a sörét, de gyorsan kell innia mert a varratoknál kifolyik belőle a sör. Szóval amíg legurítja a sört addig ilyen szart hallgat mint amit nekünk volt szerencsénk a kocsmában, neki ez a fellélegzés a valódi muzikális élménydömping után.

Muszáj egy érthetetlen kitérőt tennem a jelenbe, épp felbaszták az agyam! A bádogoskodás után bekaptam volna egy karéj lekváros kenyeret, de pechemre az asztalhoz ültem, ahol rám látnak. Már ordít is felfele Pepe hogy gyere felfele! Tudom hogy semmit se fogok fent csinálni, max írok tovább , de végigmászom a 28 métert a dög meleg csőbe. A lényeg hogyha ő itt rohad én se egyek! Igazából én győzök, közelebbről nézhetem ahogy popszegecsekkel a szájában izzad a forró alumínium lemezeken. Én meg az egyre erősödő szélben (honnan jöhet ez a szél) bagózok és nem szólok hozzá. Aztán látom innen fentről hogy a szántón jön egy zetor maga után húz valami zöld John Deere dolgot és pont belerondít abba a sorok közötti szalma aphatosaurus mintába amit csak én látok innen fentről. Azt hiszem a dinóm megbosszulja ezt mert a zetor leáll, a sofőr hátra megy a zöld dobozhoz, titkon remélem hogy bedarálja a kezét, én meg csendben végig nézem a vérfürdőt, legalább történik valami (szar kedvem van na). De nem, a gép gonosz robottá ágaskodik, rám vicsorít és kiszarik egy mértanilag szabályos szénabálát. Az én dinó-széna bálám, az első bálát ameddig ellátok (azóta már van két bálatestvére a traktor még mindig rója a földeket). Mindezt azért hogy asztán jöjjön egy másik szúrós agyarú csapkodó gépszörnyeteg, hogy elvigye és óriási tömegsír-hegyet építsen belőle. No meg azért hogy a bocikáknak legyen mit enni, de a bocikákról tényleg csak később akarok írni. Különben is már egész lenyugodtam csak ha lenézek az árva kenyeremre ráncolom a homlokom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.